Egy sarokban ültem, félhomályban. Egy helyen ahol senki nem láthatott.
Megpróbáltam elbújni az emberek elől, a világ elől, de legfőképp talán saját magam és az elmém elől.
Egyre kevésbé érzékeltem már a körülöttem történteket, elcsendesedett minden, megszüntek a zajok és a hangok. Belülről viszont annál erősebben tört fel bennem egy csomó fura és idegesítő érzés, szomorúság, sírás és egy folyamatosan ismétlődő kérdés MIÉRT ? miért? miért ?
Miért kell ennek az egésznek így lennie ??
Gyermekkoromban, ha anyagilag nem is, de élelem tekintetében bőségben éltünk.
Soha nem kellett nélkülöznünk, jobban éltünk, mint egy átlagos család.
Ha voltak is anyagi nehézségeik, én ebből semmit nem vettem észre.
Bár Anya csak hétvégén főzött, vasárnap mindig rántott husi volt az ebéd és a szombat sem maradt hús nélkül.
Mivel mindig nagyon szerettem enni, így számomra a legszebb kérdés mindig az volt:
Mit főzzek ma Krisztike ??
Így aztán mindig a fogamravaló készült😊 Sosem éheztem, el sem tudtam volna képzelni, hogy ez milyen rossz érzés lehet.
Valószínüleg azért, mert eszembe se jutott.
Egészen mostanáig !!!
A helység ahol meghúztam magam, egy nagy raktár volt, tele polcokkal, a polcok pedig roskadásig áruval. Körülöttem a bőség mindenhol.
Eközben pedig árvának, magányosnak és szegénynek éreztem magam.
Elfáradtam ? vagy csak szembesültem a döntésem következményével ? Lehet, hogy másképp kellett volna döntenem ?
– ANYA, kérlek, mit rontottam el ? Vigyél haza kérlek ! Had legyek újra gyerek ! én még nem akarok felnőni !
Kétségbeesve szorongattam egy üres zsemlét, miközben hallgattam a lelkemben dúló harcot. Fájdalmas volt minden pillanata.
Próbáltam nagyon lassan enni, hogy minél tovább tartson, mert ez volt az egész napi ennivalóm.
Nagyon fájt ez az új érzés, talán mert addig még soha nem találkoztam vele, a nélkülözés! Egy új lecke az élettől.
Az agyam gyötört, kínzott és folyamatosan ontotta vádló rögeszméit.
Ezek egy idő után, már úgy hangzottak, mintha nem is a saját gondolataimból születnének, inden mondat úgy hangzott, mintha az Apukám mondaná nekem.
Pedig tőle csak ritkán lehetett szidást kieszközölni, mert Ő csak ritkán mondta ki amit gondol. Ő volt az aki szavak és tettek nélkül tudott bántani és talán ez a legroszabb.
Most mégis minden szemrehányás tőle érkezik:
– Te akartad! Megmondtam előre! Választhattál! hazajössz és itthon mindened meglesz vagy Kaposvárra mész, de akkor egyedül kell boldogulnod !!!
Minek kellett Kaposvárra menned??!! itt a nagy ház, a nagy telek, lehetett volna jó munkád!!
– Ez így nem igaz, kérlek………. ne bánts . Te is tudod, hogy bezárt a bánya és nincs munkalehetőség a városban.
– Persze! akkor itt már nem fog lakni senki???? mindenki elköltözik majd Komlóról ??? A barátaid is mind itt vannak, senki nem ment el máshová sem lakni sem dolgozni !
Te vagy az egyetlen akinek ez a város már kicsi!!! Maradtál volna itthon !!!
MOST LENNE MIT ENNED !!!!!!!!!
– Igen, lehet. Lehet , hogy tényleg haza kellett volna mennem. Lehet rosszul döntöttem. Lehet szólhattam volna előbb, nem csak a Kaposvár táblánál, hogy én itt kiszállnék, mert mostantól itt fogok lakni.
Nagyon nehezen hoztam meg ezt a döntést, mert féltem. Nagyon féltem.
Attól, hogy haragudni fogtok rám, féltem, hogy találok-e munkát, féltem, hogy el tudom-e magam tartani, most először féltem az önnállóságtól és féltem, hogy …….
felnövök.
Itt már nincs visszaút, minden döntés és felelősség is az enyém. De vajon elég ügyes leszek hozzá ? Megállom a helyem ??? az ÉLETBEN ??? Hiszen még 20 éves sem vagyok !!!
Olyan tökéletes volt a nyár és olyan jól alakult minden és olyan jó döntésnek gondoltam ezt az egészet. Most mégis szenvedek a felelősség súlya alatt. Elfáradtam.
Csipegetve a kis zsemlémet, óriási patakokban folytak a könnyeim, zokogtam.
Szétzilálta lelkem az összes belőlem áradó gondolatom.
Még 5 perc volt vissza az ebédidőmből, a szomorúságom és a bánatom elkezdett haraggá alakulni. Haragudtam mindenre és mindenkire. Ez a harag ami egyik pillanatról a másikra a semmiből született bennem, jótékony hatással bírt rám.
Kizökkentett az önsajnálatból vissza a valóságba ! Észre vetette velem, hogy a szomorúsag és a bánat nem jó tanácsadó!
Ráébresztett, hogy tetszik, nem tetszik felnőttem és a döntéseimnek következményei vannak aminek viselni kell a súlyát.
A maradék pár falatnyi zsemlére bámulva megfogadtam:
SOHA TÖBBÉ NEM FOGOK ÉHEZNI !!!!!!!!! Sem én, sem ajövőbeli gyerekeim !!!!
Összeszedtem magam. Feltápaszkodtam a földről, lesöpörtem magamról a morzsákat, letöröltem az arcomra száradt könnycseppeket. És indultam vissza dolgozni.
Akkkor is JÓL DÖNTÖTTEM !!!! ügyes vagy Kriszta, majd rendbe jön minden. Csakazértis !!!!
– Kriszta !! hol vagy már ?? rég lejárt az ebédidőd! Ez egy bolt, nem nyaralni járunk ám ide ! üresek a polcok, mozogj már !!!
(Ez már a valóság volt, éreztem minden porcikámban!)
– Igen, jövök már, végeztem! (Ó, hogy utálom ezt a nőt, amint lehet, keresek másik munkahelyet. Nincs bajom a munkával, szeretek dolgozni. Ezek itt egy fél nyarat se bírnának ki a Balatonon!!! Hogy utálom, ha cseszegetnek !!!! Nem leszek senkinek a cselédje !!!!)
Bárcsak történne már végre valami jó !
Legutóbbi hozzászólások