A múltban rejlő érzelmek – I. kötet

…… Nem gondolom, hogy könnyű feladat szülőnek lenni, felnevelni egy gyermeket, és TUDNI hagyni elmenni, amikor itt az ideje. Hiszen az életben a legnagyobb ajándék és egyben a legnagyobb érték a család és benne a gyermek. De egyszer felnőnek és elmennek, hogy a saját útjukat járják és megtalálják a saját életüket. 

Komló gyönyörű kisváros volt, bár bányászváros, tiszta, tele virággal, fákkal, parkokkal, dombokkal, sok gyerekkori szép emlék. Az addigi 19 év emlékei gyorsan könnycseppet csaltak a szemembe, ahogy a vonat kigördült az állomásról. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha soha többé nem jönnék vissza! De belülről hívott egy ismeretlen vágy, egyre erősebben, és már csak erre tudtam figyelni. Nem először vonatoztam a Balatonra, hiszen gyerekként minden nyáron különböző táborban több hetet töltöttem ott. Ez azonban más volt. Felülkerekedtem a félelmeimen és csak az ismeretlen új élet iránti vágy érzése éltetett. Induláskor megígértem a szüleimnek, hogy ha nem találok munkát vagy szállást, akkor hazamegyek. De tudtam, ez most egy új élet kezdete lehet és nem akartam meghátrálni, élvezni akartam a SZABADSÁGOT!

Menet közben felállítottam egy tervet magamnak! Mivel Balatonfenyves volt a legszimpatikusabb település számomra a déli parton, ezért úgy gondoltam, ott fogok leszállni. Bemegyek az első étterembe, és addig megyek, amíg valaki munkát nem ad! Ha kell, mindent bejárok Fenyvestől Siófokig! Nem volt semmi kétely bennem, hogy mi van, ha mégsem sikerül. Csak „A” terv létezett! AKARTAM! És ezt pontosan és mindennél jobban! 

A vonat lassan megérkezett Fenyvesre, leszálltam, és úgy, ahogy elterveztem, balról jobbra elindultam munkát keresni. Az első utamba kerülő étterem a régi hetesen a Vigadó étterem volt. Mivel szezon eleje, május volt, így nem voltak vendégek, csak egy pultoslány állt a söntésben. Megkérdezte, mit szeretnék. Mondtam, hogy munkát keresek. 

Leültetett egy asztalhoz, ott kellett várnom. Nagyon izgultam, izzadt a tenyerem, a szívem is sokkal gyorsabban vert, de összeszedtem magam, felülkerekedtem idegességemen, mert jó benyomást akartam kelteni, azt akartam, hogy felvegyenek, meg akartam felelni! Ez volt az első önálló munkakeresésem! 

Hamarosan kijött egy kedves nő és egy férfi, ők üzemeltették az éttermet. Szimpatikus voltam nekik, elmondtam, honnan jövök, hol dolgoztam eddig. Persze ekkora étteremben még soha és soha nem vittem két tányérnál többet egyszerre, és csak nagyon keveset beszélek németül. De ügyes vagyok, gyorsan és könnyen tanulok! Szerencsém volt? Vagy a sors akarta így? Én azt gondolom, nagyon akartam! Felvettek! 

Sokáig beszélgettünk még a munkáról, a rendszerről, ahogy ott dolgoztak, a kajákról, amikor egyszer csak az éttermet a konyhai kiadópulttól elválasztó függöny mögül kinézett egy fiatal srác. Elakadt a szavam, ami velem nem szokott előfordulni! A szívem már a torkomban dobogott, lüktetett az agyam, és mint a mágnes, úgy vonzott, mintha a szívem másik felét találtam volna meg! 

– Ő itt a szakácsunk, Robinak hívják. 

Azt hiszem, már csak ennyit hallottam meg, az összes ez utáni szó elszállt a fülem mellett. Talán csak pár másodperc volt, mégis végtelennek tűnt, amíg a tekintetünk összeért és szinte már elválaszthatatlan maradt. Elhatalmasodtak rajtam az érzéseim, olyanok, amikkel addig még nem találkoztam! Nem tudtam uralkodni magamon! Csak arra tudtam figyelni, ami belülről ismétlődött folyamatosan: Ő kell nekem!