A múltban rejlő érzelmek – III. kötet

… “Mi lettünk azok, akikre azt mondják – na, ezeknek tényleg bejött az élet! Talán észre sem vettük, mert olyan gyorsan változott minden, hogy fel sem tudtuk fogni, mennyi minden megadatott nekünk. Szerencsésnek gondoltam ismét magunkat! Bár nem éreztem, hogy gazdagabbak lennénk, csupán többet dolgoztunk, lett nagyobb bevételünk, de kiadásunk is. Amikor a gyerekek szerettek volna valahová elmenni, mindig azt mondtam, most nem tudunk, majd talán a jövő hónapban. Nem lettek luxus dolgaink, bár igényeink sem, maradtunk azok, akik voltunk. Megtanultuk, hogy kéz a kézben egyszerűbb, és az egész világon az a legjobb, hogy megismerhettük egymást. Nem számít mi történt vagy fog történni, mi örökre együtt maradunk! Ezekben a pillanatokban a lelkünk összefonódva táncolt azon a rózsaszín felhőn, amely még néha felbukkant a lánykori álmaimból.

De ezek az álmok segítettek hozzá mindenhez, amit addigi életemben elértem, és én nagyon hálás voltam érte!

Imádtam a férjem, a gyerekeim és mindent, ami körülvett! Jó volt hajnalban kiülni a teraszra, amikor a ház még csendes volt, hallgatni a madarak csicsergését, s közben várni az első nap sugarait. Ilyenkor behunytam a szemem, és eszembe jutott a gazos telek, amibe rögtön beleszerettünk, amint megláttuk. Végig pörgött előttem az építkezés minden egyes pillanata, a sok viccelődés, a sok ember, akik mind azért dolgoztak, hogy nekünk a legcsodálatosabb otthonunk lehessen.

–          Istenem! Köszönöm! Köszönöm, hogy segítettél és engedted, hogy ez az álmom is valóra váljon! Hittem benne, hogy egyszer sikerül majd, és most, amikor itt lakhatok, szinte már el sem hiszem! Annyira boldog vagyok, mert minden olyan jól alakul, az üzletben és itthon is!

Napról-napra nő a forgalmunk, lassan kicsi lesz az üzlet! Jó választás volt az új kisegítő is, tök ügyes!

Milyen jó lenne, ha a gyerekekre is több időm jutna! Mindig megígérek nekik valamit, aztán úgy alakul, hogy nem tudom betartani. Eddig én voltam a legjobb anyuka, mindent meg kell tennem, hogy ez ezután is így legyen! Több időt és figyelmet kell fordítanom rájuk! Csinálnom kellene egy-egy olyan napot, amikor csak az egyikükkel vagyok, és sorba mindenkire jutna időm! Három napot úgy is igazolhatok a suliban! Milyen jó lenne!

           Azért jók ezek a vasárnapok, mert ilyenkor legalább mindannyian itthon vagyunk!

Atyaég! Már 8 óra! Lassan 2 órája itt ülök! Gyorsan felkeltem őket, olyan rövid ez a nap, azt akarom, hogy minél többet lehessünk együtt!

Minden vasárnap együtt voltunk, és igyekeztem mindere időt szakítani. Az udvarra, a mosásra, a takarításra, de legfőképp rájuk, akik a világon a legtöbbet jelentették nekem, a gyermekeimre.

Felrohantam a lépcsőn, szinte kettesével szedtem a fokokat, alig vártam, hogy végre felkeljenek! Először Vikihez mentem:

–          Jó reggelt édesem! Hasadra süt a nap! – odabújtam hozzá, megpuszilgattam, de természetesen ő még aludt volna.

–          Ne már Anya! Ne, légyszi ne húzd el a függönyt! Jaj, már, hadd aludjak! Nem akarok felkelni még! Korán van!

Csak mosolyogtam, mert mindig ugyanez volt a reakció! Utána jött Olivér!

–          Jó reggelt Öcsike! Ki az ágyból! Ébresztő! – millió puszi, és szeretgetés.

Félig kinyitotta a szemét, rám nézett, mosolygott és alig hallhatóan csak annyit mondott: – Ühüm

Majd jött a legkisebb Edina:

–          Jó reggelt kicsikém! Ébresztő! Kellj fel, hogy legyen időnk még sok mindenre! – Edina lassan kinyitotta a szemét, rám nézett, nagyot nyújtózott, felült és elkezdte mesélni, amit éjszaka álmodott. Ő volt az, aki képes volt egész nap beszélni, onnantól, hogy kinyitotta reggel a szemét, egészen odáig, míg este el nem aludt.

Mindig az első volt, aki lejött, aki beállt mellém akármit is csináltam. Minden érdekelte, mert ő még nem volt kamasz! Minden gyermekem hasonlított egymásra külsőleg, és volt jónéhány belső tulajdonságuk is, ami megegyezett, de alapvetően mindhárom teljesen más világ volt.” …