Ezeket a kis apróságokat jobban értékelem ma, mint régen!
Amikor felébredtem már világos volt. Hirtelen kiugrottam az ágyból, rohantam a telefonomhoz, hogy megnézzem mennyi az idő. Reggel fél hét volt, de nem volt sehol. Megnéztem, talán írt messengeren vagy hívott és nem hallottam, de semmi nem jött tőle.
Az agyam elkezdett forogni, biztosan történt valami! Valami, ami miatt baja lett! Talán elütötte a villamos vagy bajba keveredett és most a rendőrségen van vagy ……..Számtalan teóriát gyártott, a legelképesztőbb borzalmakat találta ki és azt akarta elhiggyem!
Hamar rájöttem, ez mind csak a képzelet szüleménye! Az aggódó agy hallucinációi! Sosem voltak igazak, csak gyötörtek hosszú-hosszú időn keresztül.
Amikor megszülettek olyan nagy örömet hoztak a családba, mindegyik egyesével. Különlegesek, értékesek, négyen vannak és mindegyiket egyformán szeretem. Ha nincsenek velem olyan mintha a szívem egy része hiányozna.
Amikor kicsik voltak természetes volt az anyai törődés, a sok együtt eltöltött idő, a gondoskodás, a közös játékok, kirándulások, nyaralások. Minden egyes nap egy csoda volt az életemben. Aztán felnőttek és minderre egyre kevésbé volt szükség. A szeretettel járó felelősség ami hozzájuk kapcsolt, lassan elkezdett eltűnni az életemből, hihetetlen űrt hagyva maga után. Sokáig nem tudtam, mi az ami történik, ami miatt egyre rosszabbul érzem magam, csak gyötört minden, egyre több lett az aggodalom, de már nem értük, hanem minden miatt.
A létrejött felelősség űr, múlni nem akaró aggódást hozott. Nem értettem miért nem úgy alakul semmi, ahogy szeretném, miért topogok egy helyben, miért aggódom annyit, mikor tudom, hogy biztonságban vagyok!
A hozzájuk fűződő szeretetem végtelen! Anyaként azonban nehéz elfogadni, ha már nincs rád szükség a mindennapokban. Önállóak, függetlenek, saját családjuk van és már ők töltik be azt a szerepet, ami valaha nekem okozott akkora örömöt. De ahogy felnőttek és kirepültek az életem azon része amit ez a fontosság hozott és csodálatos örömet okozott, elhalványult és nem tudtam vele mit kezdeni.
Elengedtem őket amikor menni akartak, hogy a saját útjukat járják, mint ahogy engem is utamra engedtek, mikor menni akartam. De akkor a másik oldalon álltam! Nem azt éreztem amit most! Küszködök, harcolok, csendre intem magam, mert tudom, hogy az álmaikat csak akkor találják meg, ha a saját útjukat járják!
Fáj? Igen, borzasztóan, de látva, hogy megállják a helyüket az életben, önállóan, felelősségteljesen döntenek, vállalva a következményeket, boldogsággal tölt el. Hibáznak? Persze, csakúgy mint mi, de senki nem születik tökéletesnek, a céljaikhoz vezető út számukra is gyakran göröngyös. Ezek csak apró örömök, ahhoz képest amit régen éreztem viszont minden apró történés ami velük kapcsolatos egy visszajelzés, hogy jól csináltam!
„Csak akkor tudod, hogy jól neveled a gyermekeidet,amikor felnőnek és megállják helyüket az életben!”
Nem neveltem őket tudatosan, csak azt szerettem volna, ha boldog gyerekkoruk van! Nem tudtam nekik mindent megadni, amit szerettem volna, de azt gondolom az a szeretet, amiben felnőhettek mindenért kárpótolta őket!
Ma már csak ritkán tudom magamhoz ölelni őket, de amikor velem vannak, elvarázsolnak! Sokszor csak nézem őket és beleképzelem őket a régi kis cipőikbe, ruháikba és hallom, ahogy gyermeki hangon visítva játszanak vagy épp a kedvenc mondókájukat mondják! Néha beleültetem az ölembe őket és átölelem, hogy érezhessem a szívük dobogását és lélekben újra együtt lehessünk. A féltő gondoskodás amit átéltem, mára már feleslegessé vált, el kellett engednem.
Amikor egy átbulizott éjszaka után reggel hazaérnek, tudom biztonságban vannak, mert megtanultak vigyázni magukra és egymásra.
Az ágyuk megvetve, a törölköző odakészítve ……
– Anya, úgy szeretlek, köszönöm!
Ezeket a kis apróságokat, ma már jobban értékelem mint régen! Mert nincs mindennap!
Megölelget, megpuszilgat. A szemem könnybe lábad, az érzések, melyeket annyira szeretek ismét belopóznak a szívembe és felmelegítik.
Én köszönöm kisfiam! Köszönöm, hogy része lehettem és vagyok az életeteknek!
Legutóbbi hozzászólások